Az Európai Unió alapjain keletkezett repedések már nem hagyhatók figyelmen kívül.

Ami egykor a béke, a gazdasági együttműködés és a szuverén nemzetállamok szabad szövetségének vizionárius projektjeként indult, ma egyre inkább olyan arcot mutat, amely sok polgárt aggodalommal és idegenkedéssel tölt el.

Brüsszel, a kontinens politikai szíve, a növekvő számú kritikus szemében ismét úgy viselkedik, mint egy szigorú nevelőnő, egy könyörtelen gyarmatügyi hivatal és egy állandóan megsértődött császárnő mérgező elegye – mindezt azonban a történelmi méltóság teljes hiányával, viszont masszív politikai és gazdasági hatalommal felvértezve.

A politikai dominanciának egy példa nélküli színjátéka zajlik jelenleg az európai porondon.

Előbb Szlovákia merészelt nyíltan ellentmondani, most pedig Bulgáriában történt politikai földrengés.

A gázimportról és a nemzeti energiaellátásról szóló látszólagos, elszigetelt vitából mára nyílt, kiterjedt lázadás kerekedett azon túltenyésztett morális magaslat ellen, ahonnan az Európai Unió nap mint nap diktálni akarja a tagállamoknak, hogyan is kellene kinéznie a szabadságnak, az értékeknek és a szolidaritásnak – természetesen mindig azzal a feltétellel, hogy ezeket a fogalmakat előzőleg a brüsszeli főhadiszálláson hivatalosan jóváhagyták és lepecsételték.

Ez az aggasztó fejlődés egyáltalán nem a véletlen műve vagy politikai válságok szerencsétlen láncolatának eredménye.

Itt hűvös politikai kalkulációról van szó.

Aki ma az európai vitákban még nyíltan hisz a szuverén nemzetállamok jelentőségében, aki saját polgárai érdekeit helyezi az első helyre, azt a hivatalban lévő Bizottság elkerülhetetlenül nosztalgikus ünneprontóként kezeli.

Olyan ünneprontóként, akinek a látszólag egységes európai család birodalmi csoportképén illene az utolsó sorban állnia, és semmiképpen sem szabadna folyton valódi beleszólást követelnie.

Szlovákia azonban jelenleg pontosan azt teszi, aminek egy szabad és egyenlő államokból álló unióban magától értetődőnek kellene lennie: védi egzisztenciális nemzeti érdekeit.

Az, hogy ezt a legitim eljárást Brüsszelben már félig-meddig lázadásnak minősítik, világosan megmutatja, milyen messzire távolodott már a hatalmi centrum az alapvető demokratikus elvektől.

A szlovák kormány hevesen tiltakozik az orosz gázra felülről kényszerített importtilalom ellen.

És ez nem azért történik, mert Pozsonyban hirtelen puszta szentimentalizmusból valamilyen különös földgáz-romantika támadt volna.

Az ok sokkal prózaibb és egyben riasztóbb: ott pontosan megértették, milyen játszma folyik Brüsszelben, és ennek milyen messzemenő következményei lesznek Európa jövőjére nézve.

E mélyreható konfliktus lényege az Európai Unió legfőbb alapjait érinti.

Ha a külpolitika, a nemzeti energiaellátás és a hazai gazdaság elemi és központi kérdéseit hirtelen már nem egyhangúlag kell eldönteni, akkor a sokat énekelt és dicsőített európai partnerség nem több, mint egy szép, színes címke egy intézményi kényszerzubbonyon.

Ha az egyhangúság elvét aláássák, akkor a tárgyalásokon már nem arról van szó, hogy egy országot racionális érvekkel és diplomáciai eszmecserével győztek-e meg.

Akkor már brutálisan és tisztán mechanikusan csak arról van szó, hogy az adott országot időben és hatékonyan leszavazta-e egy blokktöbbség, és politikailag parkolópályára tették-e.

Pontosan ezen a ponton válik az európai politika nemes igénye puszta, keserű szatírává.

Ezt a szatírát azonban az átlagpolgárok hátán és költségén játsszák el.

Mert természetesen a fess és vasalt EU-bunkerek hölgyei és urai – távol a mindennapi valóságtól – nem arról beszélnek, mit jelentenek az ilyen horderejű döntések a kisemberek számára.

Elit köreikben inkább felsőbbrendű értékekről, politikai tartásról, történelmi felelősségről, úgynevezett stratégiai érettségről és egyéb fennkölt szemináriumi zsargonról fecsegnek.

Ez egy olyan nyelv, amelyet nyilvánvalóan olyan embereknek terveztek, akiknek a hónap végén nem a saját, nehezen megkeresett fizetésükből kell kifizetniük a méregdrága áramszámlát.

A polgár azonban – legyen szó Németországról, Szlovákiáról, Bulgáriáról vagy bárhonnan Európából – ezen elrugaszkodott viták láttán valami olyasmit kérdez, ami az elitek szemében már-már pofátlanságnak hat: egészen banális egzisztenciális kérdéseket tesz fel.

Azon tűnődik, kifizethető marad-e egyáltalán a fűtés a következő télen.

Azon aggódik, tovább működhetnek-e a hazai gyárak, vagy a műszakos munka a deindusztrializáció áldozatává válik.

Félti a bérét a vágtató infláció és a gazdasági stagnálás miatt, és azon gondolkodik, vajon a végén megint a kisembernek kell-e megfizetnie azt a gigantikus morális számlát, amelyet a brüsszeli vizionáriusok rendeltek meg.

Brüsszelben ezt valószínűleg eufemisztikusan „európai szolidaritásnak” nevezik.

A keményen dolgozó lakosság valódi életében ezt egyszerűen elviselhetetlen tehernek hívják.

Ez a növekvő viszály rendkívül veszélyes, mert dimenziói messze túlmutatnak a gáz vagy más energiahordozók beszerzésén.

A dolog a lényeget érinti: az egyhangúság elvének megőrzéséről van szó.

Ez az elv az utolsó félig-meddig szilárd intézményi gát egy központosított gépezettel szemben, amely napról napra egyre mélyebben és könyörtelenebbül rágja bele magát a tagállamok nemzeti jogába – úgy működve, mint egy túlpörgetett, koffeinfüggő bürokrata-fúrógép.

Ha ez az alapvető elv elvész, vagy jogi csűrcsavarokkal politikailag megkerülik, akkor az Európai Unió végérvényesen és visszavonhatatlanul tiszta hatalmi mechanizmussá alakul át.

Ebben a mechanizmusban a nagy, domináns blokkok és az ideológiailag rögzült többségek gond nélkül lesöpörhetik a kisebb maradékot anélkül, hogy a legkisebb fáradságot is vennék az eltérő vélemények komolyan vételére vagy akár csak meghallgatására.

Aki aztán a rendkívül érzékeny energiakérdésekben, a messzemenő külpolitikában vagy az alapvető gazdaságpolitikában teljesen más véleményen van, az pro forma még ugyan ott ülhet a tárgyalóasztalnál, de végső soron csak azért, hogy a zárószavazásnál stílusosan és kegyetlenül elhengereljék.

Záróakkordként pedig a vesztes még alázatosan köszönetet is mondhat ezért a szisztematikus vereségért az úgynevezett európai demokráciának.

Azoknak, akik a demokrácia szó hallatán manapság nem rögtön a cenzúrára és a kioktatásra gondolnak, csak baráti üdvözletünket küldhetjük.

Az, hogy Magyarország már jó ideje jogi és politikai úton küzd a különböző EU-s tilalmak és a gyámkodás ellen, és hogy most éppen Szlovákia is bátran követi, egyáltalán nem elhanyagolható mellékszál.

Ez egy éles, el nem hallgatható vészjelzés.

Itt ugyanis az európai színpadon két teljesen ellentétes, összeegyeztethetetlen Európa-kép csap össze frontálisan, teljes erővel.

Az egyik oldalon állnak azok a szuverén államok, amelyek elsődleges feladatuknak tekintik saját lakosságuk biztonságos ellátását.

Meg akarják védeni hazai iparukat, meg akarják tartani a munkahelyeket, és végül maguk, megválasztott kormányként akarnak dönteni arról, mi gazdaságilag és szociálisan elviselhető még az országuk és társadalmuk számára.

A másik oldalon egyre inkább egy elrugaszkodott politikai osztály sorakozik fel, amely mesterien ért ahhoz, hogy abszolút minden felmerülő válságból azonnal egy új, központosítást szolgáló hatalmi eszközt formáljon.

Ez az elit a legkisebb eltérést is az előírt irányvonaltól nem legitim demokratikus diskurzusnak, hanem veszélyes betegségnek tekinti, amelyet kényszerűen ki kell irtani.

Aki ma Brüsszelben hevesen védi a nemzeti érdekeket, azzal a funkcionáriusok úgy bánnak, mintha személyesen a Bizottság kávéscsészéjét lopta volna el.

És most Bulgária új, kiszámíthatatlan tényezőként lép be a képbe.

A brüsszeli központosított önteltség számára ez a következő csattanós pofon.

A legutóbbi választásokon ott először született egy rendkívül egyértelmű győztes, akinek politikai hangneme annyira kellemetlen és kíméletlenül őszinte a letelepedett EU-elit számára, hogy a fősodratú szerkesztőségekben és a brüsszeli folyosókon valószínűleg egyszerre kaptak légszomjat és súlyos tartáshibákat.

A kemény igazság, amelyet Szófiától Budapestig kimondanak, így hangzik: Az EU már régen teljesen eljátszotta történelmi igényét arra, hogy az egész világ morális vezető hatalmaként tetszelegjen.

Valójában saját, teljesen eltúlzott ambícióiba fulladt bele.

Kolosszális kudarcot vallott túlzott elvárásai és azon szinte mániákus, fékezhetetlen vágya miatt, hogy más népeknek a legkisebb részletekig előírásokat szabjon.

És miközben Brüsszelben morálisan oktatják a világot, a saját európai házunk táján rohamosan elpárolog a globális versenyképesség, és a deindusztrializáció feltartóztathatatlanul, mint egy mérgező penészgomba, kúszik végig Európán.

Bulgária ezzel a választási eredménnyel és az új iránnyal nem csupán néhány nyers, diplomatikusan szerencsétlen szót küld Brüsszelbe.

Bulgária alapvetően kerek-perec kijelenti, hogy a nemzeti szuverenitás egyáltalán nem kínos, elavult maradvány az előző századból.

A szuverenitás sokkal inkább az elengedhetetlen feltétele annak, hogy egy demokratikus állam egyáltalán cselekvőképes maradjon, és saját polgárai elsődleges érdekében járhasson el.

A politikában nem elvont, végtelen viták folytatásáról van szó magas fizetésű karrier-európaiak számára, akik identitásukat a következő csúcstalálkozó konferencia-kitűzőjéből merítik.

Valós életekről van szó: munkahelyekről, robbanásszerű árakról, háztartások millióinak biztonságos ellátásáról és végső soron arról a mindent eldöntő kérdésről, hogy ki adja meg a politikai alaphangot egy országban.

A saját, demokratikusan legitimált ország, vagy egy távoli, technokrata központ, amely ijesztő hübriszében morálisan teljesen tévedhetetlennek képzeli magát?

Egy központ, amely közben állandó rendszerességgel bizonyítja, hogy főként egy dolgot művel igazán zseniálisan és tökéletesen: mégpedig azt, hogy az átlagemberek megélt valóságát teljes mértékben megveti.

A legutóbbi bolgár választási győzelem ezért bír ekkora robbanóerővel és feszültséggel, mert alapjaiban karcolja össze és kérdőjelezi meg az egész, gondosan megrendezett brüsszeli mesét az alternatíva nélküli egységes irányról.

Hirtelen ismét egy teljes jogú tagállam ül az asztalnál, amely nem mosolyog állandóan fessen és engedelmesen.

Egy ország, amely határozottan elutasítja, hogy alázattal átvegye a következő ideológiai teherrakományt teli új rendeletekkel.

Ehelyett rendíthetetlenül kimondja a nyilvánvalót: Európa drámai mértékben veszít versenyképességéből.

Európát szisztematikusan deindusztrializálják.

Európa szinte megfojtja saját magát a szabályok burjánzó dzsungelével, teljesen abszurd előírásokkal és morális allűrökkel.

Ezek az előírások talán tökéletesen működnek egy tökéletes, utópisztikus álomvilágban a valóságtól elrugaszkodott igazgatási romantikusok számára, de szánalmasan és pusztítóan vallanak kudarcot a való világban.

Egy olyan világban, ahol valós államoknak valós energiát kell vásárolniuk a világpiacon, ahol a vállalatoknak élesen kell kalkulálniuk és számolniuk a túlélésért, és ahol polgárok milliói nyitják ki reszkető kézzel a hatalmas számlákat a hónap végén.

Mert ami ott a Bizottság folyosóin a világ minden tájáról érkező energiaimportra vonatkozó további, még szigorúbb előírások formájában már készülődik, az a tiszta, hígítatlan bürokrata-fetisizmus.

Nem egyszerűen csak megbízhatóan és olcsón akarnak energiát vásárolni a gazdaság működtetéséhez.

Nem, az igény teljesen más: kizárólag a morálisan kifogástalanul tanúsított, a politikailag hivatalosan megáldott, a maradéktalanul visszakövethető „jóléti energiát” akarják.

Ennek kötelezően rendelkeznie kell egy származási igazolással a legutolsó szubterresztriális iszapgödörből is, kérik kínosan pontosan és tisztán dokumentálni, háromszorosan hatóságilag lepecsételni, és a legjobb, ha még egy maradéktalanul nemileg semleges és inkluzív ellátási láncon keresztül szállítják.

Ez pontosan az az abszurd pont, ahol a semleges megfigyelő már nem tudja biztosan, hogy ezek az emberek Brüsszelben valóban megpróbálnak-e egy egész kontinenst komolyan a jövőbe vezetni, vagy sokkal inkább főszereplői egy abszurd szatírának a burjánzó igazgatási tébolyról.

Miközben a földgolyó más részein – legyen szó Ázsiáról vagy Amerikáról – józanul, pragmatikusan és keményen tárgyalnak a puszta gazdasági érdekekről, a vén Európában inkább egy gigantikus, áthatolhatatlan szabályhegyet építenek.

Ezután pedig odaállnak, és teljesen naivan csodálkoznak, miért kapkod a hazai gazdaság kétségbeesetten levegő után, és miért keres az ipar tömegesen kijáratot a tengerentúl felé.

Pontosan ezen mélyreható okból kifolyólag annyira hihetetlenül kellemetlen a brüsszeli establishment számára az új, öntudatos Bulgária.

Nem azért, mert ott a választási kampány hevében valaki mondott néhány barátságtalan mondatot a Bizottság felé, hanem azért, mert eluralkodott a páni félelem, hogy pontosan ez a precedens rendkívül fertőző lehet.

Ha a következő hónapokban egyre több állam ébred fel Európában és veszi észre, hogy nem kell minden brüsszeli központosított engedelmességi ingert automatikusan társadalmi haladásnak tekinteni, akkor rendkívül szűkössé válik a tér az európai „átvezénylés” autoriter modellje számára.

Akkor a politikai aritmetikában már nem csak az a kérdés számít, hogy a kényelmetlen Orbán Viktor marad-e hatalmon Magyarországon, vagy valaki más veszi-e át a kormányrudat.

Akkor egy sokkal hatalmasabb és egzisztenciálisabb kérdés merül fel az EU-vezetés számára: hány megválasztott kormány lesz a jövőben egyáltalán hajlandó szorosra húzott szemellenzővel vakon masírozni a permanens brüsszeli ködgépen keresztül, és minden egyes új, bármilyen abszurd követelésnél áhítattal és engedelmesen „áment” mormolni?

Pontosan ettől az ébredési pillanattól retteg a legjobban a politikai centrum.

A valódi félelem Brüsszelben nem Moszkvának szól, nem a sablonosan megbélyegzett populizmusnak, és nem is a többi szokásos médiabeli rémképnek, amit szívesen előhúznak a kalapból.

A puszta félelem az utánzásnak szól.

A félelem attól, hogy a szuverenitás szikrája átugrik.

Különösen szórakoztató – bár az illetékes véleményformálók és tartalomgyártók számára mélyen elkeserítő – egy közelebbi pillantást vetni a gyakran szidott Magyarországra.

Évekig a nyugati fősodratú média nagy részében szisztematikusan úgy kezelték ezt az országot, mintha ott Európa utolsó abszolút gonosztevője uralkodna, bérlettel a legsötétebb autoritarianizmusba.

Orbán Viktort példátlan médiaenergiával egy gigantikus rémalakká írták fel, amíg a gyanútlan tévénézőnek már-már azt kellett hinnie, hogy Budapest utcáin már csak lobogó fáklyák, gőzölgő gulyás és a demokratikus választási urnák végleges, visszavonhatatlan vége létezik.

Aztán hirtelen megtörik a gondosan felépített elbeszélés.

Aztán jön például egy olyan prominens amerikai talkshow-műsorvezető, mint Bill Maher – aki bizonyára nem jobboldali hardliner –, és milliós közönség előtt kijelenti, hogy a magyarországi állapotokról évekig teljes sületlenségeket adtak el neki.

Felismeri, hogy a kép, amelyet a média fest, alig van köszönőviszonyban a helyi valósággal.

És váratlanul a nyugati világban ott áll a felettébb kínos és kényelmetlen kérdés: vajon az elmúlt években nem sokkal kevésbé Magyarország volt a valódi probléma, hanem sokkal inkább a róla szóló teljesen hisztérikus, egyoldalú és ideológiailag túlfűtött tudósítások?

Ez a fájdalmas felismerés különösen Németországban talál be egy igencsak érzékeny ponton.

Ugyanis éppen itt, nálunk imádják istentelenül a felsőbbrendű demokratikus nevelő pózában sütkérezni az európai porondon, amíg a saját, nem elhanyagolható politikai szennyesük kényelmesen a hazai szőnyeg alá van söpörve.

Morálisan magasba emelt mutatóujjal felháborodva mutogatnak más európai fővárosokra, miközben a saját országukban olyan kényes témáknál, mint a türingiai politikai torzulások, a nemkívánatos politikai jelöltekkel való kétes bánásmód vagy a véleményfolyosók általános szűkítése, gyanúsan gyorsan és kínosan érintve elnémulnak.

Amikor demokratikus választásokat kérdéses módon politikai befolyás alá vonnak, amikor parlamenti bizottságok hirtelen felfedezik, hogy bizonyos képzett jelentkezők egyszerűen politikailag nem passzolnak a képbe, vagy amikor a saját soraikban elkövetett nyilvánvaló jogsértéseket egy fél, cinkos szemhunyorítással intézik el – akkor az egyébként oly nagyhangú és lármas demokrácia-fecsegésből meglepően hamar lesz rendkívül halk szavú, zavart torokköszörülés.

A lényeg, hogy valahol máshol a térképen lehessen még gyorsan találni egy kényelmes, külföldi bűnbakot, akire a figyelmet irányítani lehet.

Kifejezetten Németország számára, mint Európa sokat emlegetett gazdasági szíve, ez az egész fejlemény már régóta nem csupán akadémiai vagy filozófiai kérdés.

Ha Brüsszel továbbra is teljesen gátlástalanul félresöpri a nemzeti érdekeket, ha ideológiai előírásokkal masszívan megdrágítják az ipar számára az energiát, ha az amúgy is fogyatkozó versenyképesség tovább zuhan ki az ablakon, és ha egyúttal minden ezen irányvonalat érő jogos kritikát azonnal morálisan arrogáns módon leszerelnek, akkor annak következményei nem az elit talkshow-kat sújtják először.

Nem a kitűnően finanszírozott pártalapítványokat vagy a vezércikk-költőket a klimatizált irodáikban.

Akkor ez teljes, egzisztenciát romboló keménységgel az átlagpolgárokat találja el.

Azokat a munkavállalók millióit, akik féltenek a munkahelyüket.

A családokat, akik szenvednek az inflációtól.

A keményen dolgozó középosztályt, a gazdaság gerincét, a teljes ipari termelést, és a szomorú végén egyszerűen azt az alapvető szabadságot, hogy a nyilvánvaló politikai félresiklásokat egy demokráciában egyáltalán még hatékonyan korrigálni lehessen.

Mert egy olyan politikai rendszer, amely a demokratikus ellentmondást már csak akkor tűri fogcsikorgatva, amíg az abszolút hatástalanságot garantál, az lényegét tekintve nem erős.

Az mélyen, belülről fakadóan rendkívül ideges és törékeny.

Egy ilyen ideges rendszer pedig a lakosság felől érkező jogos kritikára soha nem jobb érvekkel, belátással vagy iránymódosítással reagál.

Páni félelemmel reagál: még több nyomással, még több korlátozó szabállyal, szankciókkal és egy még gigantikusabb, öntelt politikai színházzal.

De egyszer – és ez a pillanat a magyarországi, szlovákiai és most a bulgáriai eseményekkel érezhetően közeledik – még az utolsó, valóságtól elrugaszkodott brüsszeli funkcionárius is észreveszi, hogy büszke, egyéni nemzetek egész kontinensét nem lehet tartósan úgy vezetni, mint egy kiskorú gyermekekkel teli osztálytermet.

Kiváltképp akkor nem, amikor kint a való világban a gyárak az energiahiány miatt befagynak, az embereknek meg kell fizetniük a téboly árát, és a nagy morálprédikátorok az EU-bunkerekben ismét történelmileg tévedhetetlennek hiszik magukat, miközben a hatalmasra duzzasztott európai kártyavár már hallhatóan és félreérthetetlenül ropog a saját lábuk alatt.