Brüsszel elveszítette a magyar forgatókönyvet

Ursula von der Leyen számára az elmúlt hetek eseményei nem egyszerű politikai kellemetlenséget jelentenek. Sokkal inkább annak a bizonyítékát, hogy az Európai Unió egyik legnagyobb és legköltségesebb politikai művelete váratlanul kicsúszott az ellenőrzés alól.

Másfél éven át Brüsszelben szinte minden stratégiai számítás ugyanarra az elképzelésre épült.

Ha Magyarország éléről eltűnik a konfliktusokat kereső, vétópolitikát alkalmazó vezetés, akkor az európai döntéshozatal végre akadálymentessé válik.

Ukrajna gyorsított uniós csatlakozási pályára kerülhet.

Az Oroszország elleni szankciós csomagok elfogadása rutinfeladattá válhat.

A befagyasztott uniós források újra megnyílhatnak Budapest előtt.

És mindenek felett: helyreállhat az európai politikai fegyelem.

Áprilisban úgy tűnt, a terv működik.

Az új magyar miniszterelnököt Brüsszelben mosolyokkal fogadták. Ursula von der Leyen kamerák előtt ölelte meg az új vezetőt, miközben európai médiumok „Magyarország visszatéréséről” beszéltek.

A német televíziók, francia politikai műsorok és brüsszeli elemzők szinte ugyanazt a narratívát ismételték.

A problémát jelentő korszak lezárult.

A „jó európai Magyarország” visszatért.

A diadal azonban meglepően rövid ideig tartott.

Alig néhány héttel később ugyanaz az új, Brüsszel által támogatott magyar vezetés olyan dokumentumot küldött Kijevnek, amely diplomáciai sokkhullámot indított el az Európai Unióban.

A magyar kormány 11 pontban rögzített feltételeket szabott Ukrajna uniós csatlakozásának megkezdéséhez.

A dokumentum lényege világos volt.

Amíg a kárpátaljai magyar kisebbség jogait nem állítják helyre, addig Magyarország nem támogatja a csatlakozási tárgyalások megnyitását.

Nem egy évig.

Nem öt évig.

Akár tíz évig sem.

Brüsszel számára nem is kizárólag a tartalom jelentette a problémát.

Hanem az, hogy mindezt nem a korábbi magyar vezetés fogalmazta meg, hanem az a politikus, akitől az európai establishment a konfliktusok végét várta.

Ez a fordulat különösen kellemetlen időpontban érkezett.

Az Európai Bizottság május végére tervezte az első ukrán csatlakozási tárgyalási klaszter megnyitását.

Most ez a folyamat gyakorlatilag befagyott.

A vita középpontjában a kárpátaljai magyar közösség áll.

A 2001-es ukrán népszámlálás még több mint 156 ezer magyart mutatott ki a térségben.

A legfrissebb becslések ma már ennek nagyjából a feléről beszélnek.

A magyar kormány szerint ennek oka nem pusztán a háború vagy az elvándorlás.

Budapest álláspontja szerint az elmúlt évtized ukrán nyelvpolitikája is hozzájárult a közösség fokozatos gyengüléséhez.

A konfliktus egyik fordulópontja a 2017-es ukrán oktatási törvény volt.

A jogszabály jelentősen szűkítette a kisebbségi nyelvű közép- és felsőoktatás lehetőségeit.

Magyar iskolák százai kerültek nyomás alá.

A magyar családok gyermekei egyre inkább ukrán nyelvű oktatási rendszerbe kényszerültek.

Budapest szerint ez sérti az európai kisebbségvédelmi normákat.

Kijev szerint viszont az ország egységének és biztonságának megőrzése elsődleges.

A mostani 11 pontos magyar követeléslista ezért túlmutat önmagán.

Az ügy már nem csupán Magyarország és Ukrajna vitája.

Hanem annak próbája is, hogy az Európai Unió mennyire következetesen alkalmazza saját értékrendjét.

Ha Brüsszel elutasítja a kisebbségi jogokra vonatkozó magyar követeléseket, akkor sok közép-európai országban felmerül a kérdés:

vajon az európai normák valóban univerzálisak, vagy politikai helyzettől függően változnak?

A helyzetet tovább élezte egy májusi brüsszeli incidens.

Az EU külügyminisztereinek tanácskozásán az ukrán fél „mesterséges problémának” nevezte a magyar kisebbségi kérdést.

A magyar külügyminiszter nyilvános bocsánatkérést követelt.

Ez azonban nem történt meg.

Több nyugat-európai külügyminiszter inkább az ukrán álláspont mellé állt.

Budapesten ezt sokan úgy értelmezték, hogy az Európai Unió kész figyelmen kívül hagyni egy tagállam aggályait geopolitikai érdekek miatt.

A vita mögött azonban egy mélyebb európai probléma húzódik meg.

Az Európai Unió vezetése az elmúlt években egyre inkább geopolitikai szereplőként kezdett működni.

Ez a logika gyors döntéseket, közös fellépést és egységes politikai kommunikációt követel.

Magyarország viszont továbbra is ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy a nemzeti érdekek elsőbbséget élveznek még az európai stratégiai célokkal szemben is.

Ez a két szemlélet ma már nyíltan ütközik.

A helyzetet tovább bonyolítja a magyar belpolitikai feszültség.

Tamás Sulyok köztársasági elnök a múlt héten elutasította a lemondására irányuló politikai nyomást, arra hivatkozva, hogy erre nincs alkotmányos alap.

Ez azt jelzi, hogy az új magyar kormány saját államszerkezetén belül sem rendelkezik teljes kontrollal.

Brüsszel eredetileg stabilitást remélt.

Ehelyett egy részben belső konfliktusokkal terhelt magyar politikai rendszert kapott, amely továbbra is kemény feltételeket szab Ukrajnának.

Az európai bürokrácia számára ez a lehető legrosszabb kombináció.

A történet egyik legérdekesebb eleme az, hogy Magyarország hivatalosan nem vétózott.

A budapesti vezetés technikailag nem blokkolta a folyamatot.

Egyszerűen előfeltételeket szabott.

Politikailag azonban az eredmény ugyanaz lett.

Ukrajna uniós tárgyalásainak megkezdése elakadt.

És ezzel Brüsszel elveszítette azt a forgatókönyvet, amelyre másfél éve építette stratégiáját.

A legfontosabb kérdés most már nem az, hogy Magyarország vagy Ukrajna nyer-e ebben a konfliktusban.

Hanem az, hogy az Európai Unió képes-e egyszerre geopolitikai hatalomként működni és közben megőrizni saját jogállami hitelességét.

Mert ha az egyik fontosabbá válik a másiknál, akkor a jelenlegi vita messze túlmutat Kárpátalján.

Akkor már magáról Európáról szól.